Deliriumban

Azt gondolom, hogy egy világszínvonalú show (legyen musical, opera, koncert vagy bármilyen jellegű színpadi előadás) létrehozásához elég 3 nagyon kreatív ember,(!) akik miatt JÓ lesz az előadás. A többi dolgozó, aki részt vesz a projektben, színész, táncos, technikai személyzet stb. csak parancsot teljesít, mint egy gyaloghangya. És ez így van rendjén. Nem kell okoskodni senkinek, csak meg kell csinálni tökéletesen, amire szerződik az ember. A többit kitalálja a kreatív trió. Ugyanis ők, már nagyon rég kitalálták a show-t egy asztal mellett a legutolsó részletéig. Majd kipróbálták a megfelelő technikai segítőkkel és eszközökkel, hogy működik-e minden. Ha működött, akkor már lehet is toborozni a project leendő résztvevőit, indulhatnak a casting-ok, és (!) lehet leszervezni a turnéhelyszíneket. Ha ezt az alkotói struktúrát használják a kreatív alkotók, jóval nagyobb az esélyük egy előadás sikerre vitelében, mint a hagyományos színházi struktúrát követő szerencsétlen próbálkozóknak. Ennek az alkotói modellnek jeles képviselője a Cirque du Soleil.

Az előbbi világhírű cirkusznak volt szerencsém látni a Delirium c. előadását a Sportarénában okt. 31-én. 6 zenész, 12 táncos, 6 énekes, 9 akrobata, 3 színész, ennyi szereplő pont elég egy kompletten összehangolt profi kivitelezésű show-hoz. Minden a helyén, nincs fölösleges világítási jel, de nem is hiányzik több. Tökéletesen összehangolt vetítőgépek, felsőgépészet stb. Minden mozzanata halál pontos a produkciónak. Minden akkor történik, amikor kell. Ez a része rendbe is van, de sajna a profi körülmények és kreatív trió mellé kéne egy negyedik ember! Ő lenne az, akitől az egész igazi komplett lenne, és ő az, aki nagyon-nagyon hiányzott a Delírium alkotó csapatából. A negyedik ember neve: A DRAMATURG. Na dramaturgia, az nem volt.

Az egész úgy indult, mint A Kisherceg, a maga meseszerűségével. Helyszín a világűr. Magányos utazó bolyong a térben egy léggömbhöz függesztve. Alatta nem evilági lények énekes-táncos, akrobatikus, csapata, majd valamilyen karibi hangulatú, leginkább valamiféle Rió-i karnevál feeling-et idéző színes forgataggal ér véget a story, feloldva ezzel a Cirque du Soleil cirkusz nagy lényegét: a misztikumot. Öngól. De lehet, hogy csak itthon nem száll el (az alkotóknak 2, azaz kettő meghajlásukra volt elég a taps). Lehet, hogy az USA-ban ez elég, mint show és story. Gondolom a Cirque du Soleil éves üzleti tervében nem szerepel kiemelt helyen a budapesti kettő(okt.30,31) darab előadás, tehát inkább fogják a tengeren túli igényekhez igazítani a műsort.

A színpadkép kiegyensúlyozott, mivel az egész előadás egy kb. 20*8méretes üres színpadon játszódik. Ide természetesen mindenféle dolgok bekerülnek az artisták, énekesek, táncosok és más szereplők mellett, mint óriás lufi, konga felszerelés(?), óriás banánra emlékeztető hinta-palinta stb. Világításilag elvitte a balhét a vetítés, de amúgy semmi különös. Intelligens lámpákkal teletűzdelt project. A fejgépesek a játéktér négy sarkában ültek kb.10 méter magasan, ami tökéletes pozíció az előadáshoz. Le is fényképeztem az egyiket az előadás végén, ahogy mászik le a géptől cirkuszi kötéllétrán. Gondolom nincs tériszony tényező a technikai személyzet munka beosztásánál.

Összességében jól éreztem magam, de nem esett ki a ropi a számból. Kévés volt a cirkuszi műsorszám, sok volt az ének (folyamatosan énekeltek az egész előadás alatt), a táncok nem voltak látványosak a távolság miatt és a világítás sem volt elég attraktív. Az igaz, hogy az artisták önmagukban hihetetlen dolgokat műveltek, de a többi feledhető. Nem volt minőségi egyensúly a mutatványok és túlzásbavitt körítés között.

Ami viszont elvitathatatlan és ami a profizmus meglétét bizonyítja, az a tökéletes pontosság ami nem mindennapi szintre emeli a produkciót.