Gyűlölet és valótlan dicséret

Valószínűleg még nagyon sokat kell szemlélnem a körülöttem lévő világot, embereket stb., hogy megértsek bizonyos összefüggéseket. Például ilyeneket nem értek, hogy emberek véleményeznek egy világítást nagyon negatívan, ilyen jelzőkkel, mint koncepciótlan, gagyi, unalmas és ezek egyszerűbb, általánosabb szóhasználatban elterjedt kifejezései, - mint pl.: **ar! - és én ugyanarra a világításra azt mondom tökéletes. Mikor kijelentem véleményem és nyíltan hangoztatom, hogy - ez márpedig nagyon szuper volt! -, értetlen szemek néznek vissza, mintha nem is ugyanarról a produkcióról beszélnénk, és még erőszakosabban hangoztatják kifogásaikat kiemelve az alkotók tehetségtelességét, egészen addig, míg már olyat kezdek érezni, ami engem nagyon-nagyon felháborít, hogy valami ősi ösztönös gyűlölet van a szavaik mögött. Mivel tudom, hogy ezek az emberek engem elismernek, azt mondom nekik, hogy – gyerekek ezt én sem tudtam volna jobban megcsinálni ! – bízván abban, hogy így érzik a súlyát annak, hogy meg kellene vizsgálniuk az ominózus világítás körülményeit, mielőtt indulatból véleményezik. A válasz erre: - na ne hülyéskedj! Te ezt sokkal jobban meg tudtad volna csinálni! – és én mondom –nem! Nem tudtam volna jobban!- És ők meg nem hiszik el.

Pedig ez az igazság. Nem tudtam volna jobban megcsinálni.

Valószínű, hogy sok esetben a - dicséretek szerinti - siker személyfüggő. Ha egy színészekből álló baráti társaság tagja gyengén teljesít a színpadon, a barátok a premier után nem fogják megmondani a szemébe az igazat. Valótlanságokat fognak mondani, amik nem tükrözik az egyéni véleményüket. Egyszerűen őszinteség helyett szemébe hazudnak az illető barátnak mindenféle méltató dicséretet. Ezt hívják barátságnak? A legjobb eset az, amikor nem mondanak semmit a barátok, hanem csak gratulálnak és kész. Mindez csak akkor lényeges, ha a barátok kimondva is őszinteséget várnak el egymástól, illetve barátnak érzik egymást. Lehet, hogy a sikert ezért érzem személyfüggőnek, mert engem általában dicsérnek a munkáimért a barátaim. Azt gondolom nem mindig okkal!

Véleményem szerint az igazság az, hogy ha valakinek a művészetét elfogadja és dicsőíti egy nagyon neves, szavahihető, hiteles, szakmailag elismert művész, és a véleményező közönség nem érti és nincs is érzéke az adott területhez – mint pl.: színházi világítás – akkor nagy az esélye, hogy ez a közönség ennek a művésznek a véleményére fog adni vakon. Tehát nem a saját véleményük miatt fognak dicsérni, hanem más, általuk nagyra tartott művész véleménye miatt. (Van még pár típus, mint pl.: aki mindig mást dicsér, mint a többség, ezzel valószínűleg kitűnni akar, és a másik, aki senkit nem dicsér csak leszól, és aki nagyon ért hozzá. Ezek a vélemények mindig minősítik az embert, és általában komolytalanná teszik, valamiféle frusztráltságot feltételeznek, lehet érezni a szavak mögött megbúvó meggyőződések hiányát.) Szerintem így lesznek azok az emberek nagyon foglalkoztatottak, akiknek a művészete nagyon fontos de nem elsődleges. Ismeretség és ismertség, így születik a művész a néző szemében, aki nem érti az adott művészetet.

Mindezekkel nincs is baj, de hogy keveredik ide a gyűlölet? Nem tartom elfogadhatónak, hogy a buli, amit nem én csináltam, eleve le van degradálva, és vele együtt az alkotó kollegáim is. Az igazság az, hogy ha egy művésznek nincs meggyőződése és érzelmi kötődése a kiszolgálói felé, akkor nem fogja tisztelni a munkájukat és erőfeszítéseiket, még akkor sem, ha azt a kiszolgálók minden molekulájukkal nagyon odaadóan, lelkiismeretesen, lehetetlen körülmények között, legjobb tudásuk szerint és ingyen végzik is. A fent leírt esetekben mindenhól megjelenik, - mint valami melléktermék - a gyűlölet, mint a művészek és nézők önnön véleményük bizonytalanságának velejárója.