Natalie Cole koncert

Kedves feleségemnek mikor átadtam a szülinapi előajándékát, egyenesen a nyakamba ugrott és úgy vigyorgott, mint egy 5 éve baba. A helyzetet még viccesebbé teszi, hogy ez az eset egy étteremben történt. Szegény pincérek azt hitték, hogy valami baj van, aztán szemérmesen elfordultak mikor látták, hogy csak egy megajándékozott nő az. Az ajándék egy pár belépő volt Natalie Cole aznapi koncertjére.

Eszter szeretett volna elmenni rá régen is, de akkor még úgy volt, hogy nem ér rá. Mire kiderült, hogy ráér elfelejtette a koncertet. De én nem.

A Koncert három jól elkülöníthető részből állt. Az elsőben standard jazz, a másodikban családi vonatkozású megemlékezés, a harmadikban pedig rock(!) volt a téma. Meg kell hagyni, hogy nagyon magas színvonalon volt megfogalmazva mindhárom koncertrész, már csak azért is, mert a hölgy szakmailag ugyanolyan tökéletesen vezette elő a klasszikus dallamokat és a populárisabb, leginkább rock-os, pörgős dalokat is. A koncert nagyon megindító része volt, mikor édesapjával az 1965-ben nagyon fiatalon elhunyt Nathaniel Adams Coles-al, vagyis a híres jazz énekes Nat „King” Cole-al énekelt duettet. Az apa a színpad hátteréül felkötött hatalmas kivetítőn jelent meg, természetesen time-code-olt szinkronban a zenekarral 2 dal erejéig.

Az est színvonalát emelte Horgas Eszter fuvolaművész virtuóz játéka. Ő és együttese volt az elő zenekar. A koncert felénél volt is egy közös számuk, de valószínű, hogy aznap próbálták csak először, de az is lehet, hogy a koncert előtt találták ki, annyira suta volt az egész. Eszternek a dalban volt egy 16 ütemnyi teljesen nem fuvolának való szólórésze és egy túlzottan virtuóz és hosszú coda lehetősége.

A koncert világítása klasszikus alapokra épült. 144 altman és16 mozgófejes intelligens lámpa szolgáltatta a vizuális hangulatot. Nem nagyon vitték túlzásba, ahogy a dalok világítását sem. A tematika az volt, hogy minden dal egy nagy statikus és színes világítási jel egyetlen moccanás nélkül. Ami nagyon jól nézett ki, hogy az altmanok 12-es csokrokban voltak elhelyezve három különböző világítási tartón, úgy, hogy minden csoportban kettő azonos színű lámpa volt. Így nagyon hatásos volt az összes színváltás, mivel mindig új térformák rajzolódtak ki a világítási tartókon. Viszont az intek nem csináltak semmit, még a koncert harmadik dinamikus és rockos részében sem. Nagy kár. Így is remek volt a hangulat, és tudom, hogy az énekhang a lényeg, viszont nem hiszem, hogy az amúgy remek hangulatot ne emelte volna jobban némi határozottan indokolt akció.

A dalokhoz szerkesztett világítási képek szerintem elnagyoltak voltak, valószínű, hogy mindenféle csoportok voltak jellé konvertálva, és aznap mikor ez készült a világítástervező vagy túl sokat aludt előző nap, vagy túl keveset. Vérszegény. Ez a szó jutott eszembe.

A koncerten nem volt díszlet, de volt az a hatalmas kivetítő fólia, ami az előbb említett nagyon megható 6-8 percen kívül csak a hatást rombolta. Két zenésznek is rosszul volt beállítva a kottavilágítása. Az egyiké teljesen kivert a nézőtérre, de úgy, hogy engem is nagyon vakított, pedig én nagyon messze ültem a színpadtól. A másiké pedig nagyon amatőr módon folyamatos kb. 4 négyzetméternyi mell alakot árnyékolt a zenekar mögött lévő vetítő vászonra. Tehát elszenvedte a magyar közönség, hogy a fényben a legrondább és telereflexelt, a koncert 90 százalékában direktbe világítatlan üres operafólia rettenetes látványán felül, még egy ütemesen rángatózó torzót is el kellett, hogy viseljen az operafólián.

A koncertnek volt egy pontja, mikor a művésznő az utolsó dal bekonferálása után a dal éneklése közben levonult a színpadról és kintről folytatta még véget nem ért a dal. Nem tudtuk, hogy ez mi volt, de lehet, hogy csak így akarta kierőszakolni a visszatapsot, ugyanis nem lehet vége úgy a koncertnek, hogy nem hajol meg, de gondolom a zenekarral sem akart vegyülni levonulás közben. Ezt a megoldást választotta, viszont a ráadás három nóta volt zsinórban egymás után a közönség nem kis örömére.

Nagyon tudtam volna élvezni a koncertet, ha az operátor azokat a bizonyos nótákhoz rendelt fényjeleket nem az új nóta bekonferálása alatt váltotta volna át, hanem akkor, amikor az új nóta megszólal. Lehet, hogy ez az új hullám, de szerintem fontos hatásvilágítási lehetőséget herélt így ki. Mégpedig azt, hogy a fényváltás sohasem magától történik öncélúan, hanem valami elő kell, hogy idézze! Ha van, ami előidézze, akkor nagyon hatásos tud lenni, és nem fog öncélúnak látszani, hanem szerves része lesz a nagy egésznek. Viszont, ha adott, (pl.:zene) amire fényt kell váltani, akkor romboló hatású, ha valaki direkt ellene megy ennek.